GOT9Arynna | GOT-9 – Arynna
18
page-template-default,page,page-id-18,theme-bridge,woocommerce-no-js,ajax_fade,page_not_loaded,,columns-3,qode-theme-ver-10.1.1,wpb-js-composer js-comp-ver-5.7,vc_responsive

GOT-9 – Arynna

A könyvben számtalan város, folyó, hegy, tenger és egyéb hely szerepel. A könnyebb megértés érdekében színes, nagy méretű térkép (1809×1926 pixel méretű – 2 MB) készült hozzá, amely a jobb oldali képre klikkelve ingyenesen letölthető.
Amennyiben mégsem nyílna meg teljes méretben: egér jobb klikk, és “Kép megnyitása új lapon” vagy “Kép mentése másként”!

Részletek a könyvből:

„– Élvezted a gyilkolást? – ragadta meg a mondat végét a kapitánynő.
– Nem jelentett semmit – felelt a lány. – Egyszerűen csak jött.
– Ha valami rosszat forralnék ellened, engem is meg akarnál ölni?
– Milyen rosszat?
– Nem tudom. Bármit.
– Bármi miatt nem akarnálak megölni. Csak ha te is meg akarnál ölni engem.”

„Nincs olyan gyermek a világon, aki ne szeretné a meséket. Elalvás előtt esténként, vagy a tűz melegénél ülve hallgatni, ahogyan a felnőttek történeteket mondanak. Mindenféléket. Elveszett kincsekről, sárkányokról és egyéb lényekről, lovagok, királyok, kalózok és trónok harcáról. Régóta így van ez, amióta világ a világ. Ezen soha nem másított semmit az idő múlása, korok szelleme, népek változása. Izgalmat, tanítást, álmot visz a képzeletbe, akár a valóság egy meg nem élt, csak néha vágyott mása. Sokszor emlékszik vissza rájuk az ember, amíg él, mert némelyek elkísérik őt a halálig. Talán azon túl is. Valósak–e, vagy sem, nem számít. Áthatolnak akár évtizedeken, évszázadokon is. Nem merülnek feledésbe azok sem, akik megalkották, kitalálták, vagy csupán lejegyezték őket.”

„– Te találkoztál már olyannal, aki ugyanúgy néz ki, mint te? – kérdezte tűnődve.
– Nem. De én még nem is jártam sok helyen. Amúgy azt mondták a lányok, hogy a világon minden embernek van legalább hat–hét hasonmása. Aki ugyanúgy néz ki, mint te, vagy én. Vagy ők. Vagy anyám… Szóval, érted…
– Vagy az apád.
– Apámra nem emlékszem. Anyám azt mondja, elhagyott bennünket, amikor még nagyon kicsi voltam. Aztán meghalt valahol a Nala–tengeren, vagy Vég–vízen. Te nem is emlékszel a szüleidre?
– Nem – felelt kurtán a lány.”

„A fantázia időnként meglódul, akár a feltámadó szélben egy kecses vitorlás, és szárnyal, mintha sosem akarna lassulni, megállni. Mégis, olykor az ember, amikor találkozik a halállal, tüdejébe szívja annak semmihez sem hasonlítható szagú és ízű leheletét, akkor megérez valami különlegeset. Ami nem mese, és nem is valóság. Mintha egy másik világ, egy ismeretlen birodalom érintése lenne. Egy pillantás a sötétségbe, egy kacsintás a mindent elvakító fénybe.
Az ember lelke és tudata olyankor úgy billeg hit és zord tények, valóság és már–már hihetőnek tűnő fantázia határán, mintha egy vékony kötélen táncolna, egy tomboló viharban hánykódó hajó felett, az árbócok között egyensúlyozva, csapkodó vitorlák és villámok között, sok lábbal a fedélzet felett. Amikor önnön sorsa kicsúszik saját kezéből, s valami, vagy valaki olyanéba kerül, akire nincs hatásunk, akit nem befolyásolnak a szavak, az imák, a kiáltások, a könyörgések, a szitkok és a dühödt káromkodások. Mert olyankor a körben tomboló vihar úgyis elnyel mindent. Pedig olyankor kellene elcsendesedni, és kizárni a tombolást.”

„– Mi is a neved, fiú? – kérdezte, miközben ismét nagyot kortyolt a rézkupából, amelyben még pincehideg volt a néhány hete délről érkezett vörös bor. Jól tudta, hogy a különböző borokat különböző hőmérsékleten érdemes csak fogyasztani, mert csak úgy érezhető igazán a zamatuk. Rajzolás, bor és nők terén nem ismert tréfát. Leginkább a bor tekintetében nem.
– Zemid Laylan, nagyuram – hebegte a fiú, miközben hol az előtte háttal térdelő lányra, hol a papírra húzott vonalakra és görbékre próbált figyelni. Homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek.
A másik felnevetett.
– Lószart vagyok én a nagyurad, Zemid! – tette le a kupát, és leugrott a pamlagról. Alig volt magasabb annak támlájánál. – Én csak egy nyomorék, kibaszott törpe vagyok, nem látod?”

„A csata harmadik reggelén előbújt a nap. Az emberek helyett is szégyenkezve, éppen csak le–letekintve nézett végig a mezőn. Az első délelőttön és délutánon elesettek tetemei a sok eső miatt már oszlásnak indultak volna, de a legtöbbjüket körülvevő sár lassította ezt a folyamatot. Bűzük szétterjedt a mocsár és a folyó felett is, a kisütő nap első sugaraival a halál madarai is megjelentek a tisztás felett. Károgó hangjukat, vijjogásukat felerősítve verték vissza a közeli sziklák. Az ég hullarablói könnyed szárnyakon érkeztek, és az emberi kegyetlenségnek köszönhetően a mező terített asztallal várta őket. Megkezdődhetett a keselyűk és varjak lakomája.”